Egy nehéz nap a Veletech-el

Az első benyomásaink a veletech konferenciáról. Először is nem volt egy egyszerű dolog az eljutás. Miután egy meglehetősen viszontagságos vonat út után, eljutottunk fővárosunkba rögtön beláttuk, hogy a vonatos megoldás nem volt a legjobb döntés. Egyrészt autóval olcsóbban jött volna ki a négy személyes utazás, másrészt a budapesti tömegközlekedés tökéletes ismerete nélkül, lehetetlen kényelmesen eljutni a Veletech konferenciának helyet adó Óbudai Egyetem Neumann János épületébe.

A sajtó belépés kellemes meglepetése után jött az első probléma. A ruhatár megkeresése. Ez még a főszervező Khell Bogdán megkérdezésével sem volt egyszerű. Bár miután meglátták a sajtósokat igazoló karszalagot, kérdezés nélkül is rögtön a dohányzó hely felé irányítottak minket. Gondolom az általános sztereotípiát vették alapul, miszerint újságíró nem létezik szájában lógó dohánytermék nélkül.

Végül csak sikerült eljutnunk a ruhatárhoz, ahol újabb problémába ütköztünk. Az értékeinkre összesen két ruhatáros néni vigyáz. Félre értés ne essék, nem a szakértelmüket és a rátermettségüket bírálom. Egyszerűen arról van szó, hogy a táskáinkban meglapuló több százezer forint értékű műszaki eszközöket nem szívesen hagytuk volna egy ilyen helyen.

Következő probléma rögtön ezután jelentkezett. Nincs wifi. Vagyis van. Csak még sincs. Pillanatokkal később egy hangosbemondó is tájékoztatott arról, hogy gondok vannak a wifi-vel és dolgoznak rajta. Ettől függetlenül nem sok reményt láttunk arra nézve, hogy ez a „gond” megoldódik. Így minden fajta érdeklődés nélkül és némileg kiábrándulva bevonultunk a büfébe és kávéztunk egyet.

Kicsit jobban kitérve a wifi-re. Mint újságírók a 21. század technológiájával, nagyon nehezményeztük, hogy a friss híreket teljességgel lehetetlen volt minden pillanatban közölni. Már, ha valakit érdekelne ez a sok technikai részlet és hír. Remélhetőleg így van, bár kételkedek benne. A net teljes hiánya, annak ellenére, hogy beígérték, egy hatalmas fekete pontot jelent a rendezvénynek.

Később ismét belevetettük magunkat a forgatagba. Következő észrevételünk az volt, hogy ugyan ki van táblázva mi, merre van. Mégsem volt könnyű megtalálni az előadások helyszíneit. Minden bizonnyal az épület „különleges” kialakítása miatt. Minden estere az is külön kihívás volt, hogy bárhova eljussunk. A kiállító tér elég szűkös, így nehéz volt közlekedni és beszélgetni a kiállítókkal.

Végső elkeseredésünkben beültünk egy eladásra. Nagy érdeklődéssel vártuk az előadást, amit az nvidia PR menedzsere tartott. Ennek részleteivel nem untatnék senkit, hiszen mi is csak úgy ültünk itt, mint holmi ovisok az első bábelőadáson. (Csak megjegyzem, ezekben a pillanatokban sem volt még wifi.) Az előadás tovább erősítette bennünk, hogy egy jól megszervezett konferencia helyett, egy összecsapott vásári vurstliban veszünk részt. A nagyon komoly előadó egészen egyszerűen képtelen volt magyarságának megfelelően beszélni. Én nem tudom, hogy ez pesti szokás-e vagy sem. De kifejezetten bántja a fülem egy sajtótájékoztatón, amikor olyan dolgokat, amikre van szép magyar szavunk, nem vagyunk képesek magyarul mondani. A példa itt, többek között, a póló volt. Kérdéseket tettek fel és aki jól válaszolt kapott egy t-shirt-öt. Minden egyes alkalommal, amikor a póló szóba került, csak t-shirt vagy shirt ként volt emlegetve. És mivel az előadás szerves részét képezte a póló osztogatás, hát igen sokszor hallottuk ezt az angol szót. Ráadásul német kiejtéssel. A tizenötödiknél már az agyam kezdett kifolyni a fülemen.

És még csak most tudok kitérni az előadás tartalmára. Vegyél dizájnolt (!) videokártyát. Miért fontos az, hacsak nincs átlátszó gépházam, hogy dizájnolt legyen a videokártyám? Nem tudom, és nem is derült ki. De tény, hogy így drágább. Eztán képeket mutattak arról, milyen jó is az új 4+1 magos videokártya. Nem „arcoskodásból” de nekem van XBOX360-om és még a legjobb, legdrágább videokártya sem nyújtotta azt az élességet és „szálka” mentességet, mint az XBOX-om HDMI kábellel. Mindezt potom 60.000 forintért plusz, ha veszek hozzá egy HD tévét 120.000-ért, akkor 180.000 forintért. A videokártya viszont önmagában került 250.000-be és, mint tudjuk egy videokártya még nem elég ahhoz, hogy játékokat futtassunk. Még kell venni hozzá megfelelő processzort, alaplapot, tápegységet, memóriát, DVD lejátszót, gépházat, billentyűzetet, egeret és persze monitort. Ha ezeket összeadjuk a HD tévés XBOX vagy PS csomag ár többszöröse jön ki. Valahogy nem látom be, hol éri ez meg nekem, ha csak játszani szeretnék. Pedig az előadás direkt erre volt kiélezve. A többi blődségre már ki sem térnék, ami a potom egy órácskában elhangzott. A lényeg: költs pénzt, ne gondolkodj!

Az előadásról kiszabadulva ott tartottunk, hogy ezek után hiába volna jó a többi előadás, eszünkben sincs tovább amortizálni, az akkor már amúgy is megviselt agyunkat. (Wifi továbbra sem volt, és később sem lett.)

Így összeszedelődzködtünk néhány interjúval és megannyi fotóval felszerelkezve elhagytuk szenvedéseink helyszínét.

Így zárult az artsonline első hivatalos látogatása egy konferencián. Fájdalmas, ámde tanulságos élmény volt.

Valaminek a vége... végre

Újságíróként kezdtem dolgozni pár hónappal ezelőtt. Minden tökéletesnek látszott. Csak egy valami zavart az elejétől fogva. A főnököm egy tipikus harmincas éveiben járó vállalkozó. Tudni kell, hogy ez a legrosszabb korosztály: lop, csal hazudik és úgy általában semmihez sem ért. Pénze az van, esze is, de nem arra használja, amire kéne. Kezdetben arra gondoltam, hogy lehet még ebből valami. Hátha ügyes taktikázással sikerül valamilyen hasznot szereznem ebből a munkából. Az elején úgy is tűnt, hogy ez működhet. De a főnök kezdeti kedvessége, odaadása és nyugodt útmutatása hamarosan átcsapott eszetlen vádaskodásba, kritizálásba és úgy általában értelmetlen kötözködésbe.

Minden esetre ő volt a főnök és egészen a múlt hét elejéig úgy tűnt mindezek ellenére van értelme vele dolgozni. Ám e hét hétfőjén kezdtek kiderülni a turpisságok. Elsőként említeném, hogy nekem november, a többieknek pedig február elseje óta nincs szerződésünk. Folyton ígérve volt erre valamifajta megoldás, de sosem láttuk azt, hogy ez valaha is megvalósul. Később elkezdtünk küzdeni azért, hogy sajtósként bejuthassunk nagyobb szabású eseményekre. Ezek elintézésére ő nem volt képes, így az egyik "újságírónak" kellett elintéznie az akkreditációt. Ezt az érdemet természetesen a főnök a sajátjának tekintette, mert mint ő fogalmazott "benedvesedtek tőle". (Érdekes elképzelés, azt meg kell hagyni.) 

Ezen még túltettük volna magunkat, de jött a fekete leves. Kiderült, hogy nem vagyunk regisztrált online újság. Ez csak annyiban zavaró, hogy nem létezik az újság, ahol dolgozunk és nem használhatjuk fel gyakorlati helyként. Pedig ez lett volna a fő indok, amiért még kitartottunk szélhámos főnökünk mellett.

A hét folyamán több hazugságára is fény derült. És a vezetési stílusa egyre eszetlenebb lett. Egyre többször hívott követelőzve és idegesen. Néha igaza volt, néha nem. De a lényeg, hogy mi mindent megtettünk az újságjáért. És még azzal is átvert. Ezen a héten realizálódott bennünk, hogy nem csak egyetlen újság szerkesztéséért vagyunk felelősek, hanem a cikkeink működtetik a többi társoldalt is. Amiből mi persze semmi pénzt nem látunk.

Voltunk a héten élő közvetítésen. És a mi drága főnökünknek eszébe sem jutott, hogy ezért valami plusz pénzzel jutalmazzon. Egyszerűen természetesnek vette, hogy mi ezt csináljuk 5 darab ezresért. Már leírni is nevetséges.

Ezek után kiderült, hogy még a ránk bízott weblap elkészítésével is át akart verni minket. Ráadásul a következő pénz lehúzási tervéhez, minket használt követként. Amikor is kiderült az összes többi húzása is ezzel kapcsolatban. Mivel ő biztos nem gondolt erre, de a vállalkozók elmondták, hogy mi, hogy van. Mi meg csak álltunk ott hülyén.

Mindezek ellenére, adtunk volna még esély szélhámos főnökünknek. De pénteken tovább folytatta elégedetlenkedő hadjáratát. És úgy döntöttünk nem éri meg, nekünk az, hogy aprópénzért, munkánkat nem elismerve, hülyének nézve és napi szinten átverve dolgozzunk az újságnál.

Hétfőn mindannyian otthagyjuk. Mindkét fél követett el hibákat. De mi ezt még csak most tanuljuk, ő viszont elvileg "nagyon" ért hozzá. Sajnos sem vezetőként, sem pedig vállalkozóként nem látjuk úgy, hogy megállta volna a helyét. A kaotikus fejetlen vezetés ellenére, növeltük az online újság olvasottságát. És én, mint vezető ameddig csak tudtam, tartottam a lelket a többiekben. Viszont nálam is eljön az idő, amikor már nem tűrök tovább.

Nem szeretem, ha lenéznek vagy átvernek. Nem gondolom, hogy rászolgáltunk erre a bánásmódra. Így véget vetünk ennek a felesleges stressznek. És jobban rákoncentrálunk a tanulmányainkra és más, hasznosabb dolgokra.

Természetesen ezzel még semminek nincs vége. Az újságírást újabb szintre emeljük. De erről csak akkor, ha már minden biztos.

Pick Szeged kézilabda meccs a sajtópáholyból

Végre elérkezett az az idő, amikor akkreditált sajtósként juthattam el másodmagammal egy rendezvényre. Mondhatom rendkívül nagy élmény volt, és már-már egészségtelen szintre emelte az egóm méretét.

Akkreditáció

Nem olyan egyszerű kijutni sajtósként egy meccsre vagy bármi másra. Elég bonyolult és hosszadalmas eljárás. El kell hitetni a rendezvény szervezőkkel, hogy olvasott lap vagy. Ha nyomtatott sajtóról van szó, akkor a napi eladott példányszámmal, ha online sajtóról, akkor pedig a napi oldal letöltögetéssel. Persze ez még nem garantálja, hogy kapunk akkreditációt. De legalább már választ kapunk az e-mailjeinkre. Utána folyamatos e-mailezés, és telefonálgatás kezdődik a sajtó orgánum és a rendezvény lebonyolítói között. És, ha minden jól ment, akkor visszaigazolnak és nagy-nagy örömmel értesítenek arról, hogy akkreditációt szereztünk az eseményre és boldogan látnak, itt és itt, ekkor és ekkor.

Odajutás

Kezdőként semmi sem olyan egyszerű! Míg a többiek sajtós közvetítő kocsikon, szolgálati autókon érkeznek, addig te csak két lábon a troliról leszállva. A sportcsarnoknál kiderül, hogy hiába vagy szegedi 25 éve, fogalmad sincs, hogy a szervezők mit értettek a hátsó ajtón, ahol átveheted az akkreditációs kártyád. Ezért a főbejáraton mész be és reménykedsz, hogy nem néznek hülyének.

Az első meglepetés itt ér. Mihelyt elhangzik, hogy sajtó, mindenki rendkívül kedves lesz és mutogat mindent. Így könnyedén eltalálsz mindenhova. Az akkreditációs pultnál a sajtó igazolványodért cserébe megkapod a sajtófotós mellénykét, az újságíró társad pedig a kis, nyakba akasztós kártyáját.

Igaz, hogy az újságíró nagyobb arcnak tűnik, hisz ő írja a cikket. De fényképésznek lenni egy kicsivel jobb poén. Ugyanis az újságíró csak a pálya mögötti részeket  járhatja be, meg a sajtósoknak fenntartott külön termet. És természetesen a sajtópáholyt. Viszont a fotós oda megy, ahova menni akar. A kis kék mellény (egyébként adidas volt) feljogosít, hogy oda menj és ott fényképezz, ahova és ahol szeretnél. Nagy élmény. Ráadásul mindenki elenged, átenged és kedves.

Sajtósok

Külön megemlíteném a többi, már befutott újságírót. A kis kártyánkkal és mellénykénkel rögtön egy család tagja lettünk. Nem számított, hogy melyik médiától jöttél. Újságíró és fotós vagy! Innentől ugyanolyan jogok illettek meg. Mindenki köszön mindenkinek. Mindenki beszél mindenkivel. Nincs sznobizmus vagy fennhordott orr. És, ha azt látják, hogy kezdő vagy. Lenézés helyett, még segítenek is.

Rendkívül nagy élmény volt. És rengeteget tanultam.Örülök, hogy már suli mellett sikerült megtapasztalnom ezt. És remélem idővel megszokottá válik számomra.

A mai nap tanulsága

A mai napi szerkesztőségi ülés után kicsit megfáradtam. Megoldottuk az élet nagy problémáit. És sikeresen átalakítottuk a cikk írási struktúrát. Ezentúl napi öt darab átvett cikk helyett, napi minimum kettő saját cikket kell írni. Ez egyrészt sokkal tarthatóbb és, mint ahogyan a tanárom is fogalmazott reggel: "ha MTIs cikket szeretnék olvasni, akkor megnézem az MTIt." Úgyhogy remélhetőleg tovább fejlődik az újság. Jó és fiatalos cikkeket kell már csak kitalálni és akkor lehet belőlünk valami. Már csak a főnöknek kell valahogy beadagolni, hogy a fiatalabb korosztályt célozzuk. A fiatal értelmiséget, mert szerintem most bennük van a potenciál. De majd megbeszélem vele. Ha meg nem, hát nem. Tovább építgetem a kapcsolataimat. De most per pillanat megakadtam. Elbizonytalanodtam, milyen cikkeket is kellene írnom. De majd alakul valahogy. Kár, hogy mostanában más is kitölti a gondolataimat.

Még tegnap említettem, hogy mi a helyzet azzal a bizonyos lánnyal. Még egyelőre nem tisztázódott. De remélem minél hamarabb fog. Mert nagyban befolyásolja a munkámat.

De visszatérve a szerkesztőségi ülésre, amin kiakadtam: van nekünk egy tech rovatunk. És én már egy hónapja feldobtam, hogy szeretnék kütyüket kipróbálni. Akkor különösebb visszhangot nem váltott ki a dolog. De most az egyik általam bevitt újságíró feldobta ugyanezt a témát. És láss csodát, már intéződik is. Ennek én nagyon örülök. De én odaadtam minden jó cuccot a többieknek. Mehetnek sport eseményekre, vacsorázni, hétvégére panzióba, moziba, színházba, én csak ezt az egyet akartam. A kütyükkel babrálni. És tessék. Úgy néz ki még erről is lecsúszom.

A másik. Én lennék a vezető újságíró. És én szeretném ezt a posztot meg is tartani. De a többiek nem igazán tekintenek vezetőnek. Persze próbálkozom. De úgy tűnik, hogy a haverság munkaidőben való átkonvertálása beosztotti viszonyra nem is annyira egyszerű. Megértem én. De nem ártana néhány dologban hallgatni rám. Vagy rám bízni az ügyek elrendezését. Sokkal gördülékenyebben menne a munka, ha rám hagyatkoznának. Szívesen segítek. Csak ne beszéljünk el egymás mellett. Mert, ha rögtön a főnökhöz fordulnak az nekem tökéletes. De néhány infóról lemaradok és rögtön beindul az egymás mellett elbeszélés. Amiből meg egyértelműen csak a konfliktus lesz.

De bízom benne, hogy ez is szépen, lassan kialakul.

A mai nap tanulsága: Jó tett helyébe soha ne várj semmi jót.

Játszom a játékot

Az elmúlt hetek igencsak bővelkedtek izgalmakban. Egyfelől ott volt a vizsgaidőszak, aminek nagy része még hátra volt. Másfelől meg kellett felelni a munkahelyemen. Méghozzá ez utóbbi volt a legfontosabb. A családban kialakult anyagi helyzet következtében életbe vágó, hogy dolgozzam és vigyem haza a pénzt. Így ezt is teszem. Bár szerettem volna 24 éves koromra elköltözni otthonról, saját lábra állni. És erre mostanra minden esélyem meg is lett volna. De, anyum elvesztette az állását. És így nem hagyhatom magára a családot.

A lényeg, hogy nagyon kellett hajtani, hogy megszerezzem a több pénzzel járó pozíciókat. De sikerült. Bár még magam sem tudom pontosan, hogy mit is jelent. De én lettem a vezető újságíró és alattam dolgozik három ember, akiknek a munkáját nekem kell irányítani. Amit persze nagyon élvezek. Ráadásként napi két órás részmunkaidőben dolgozom ugyanitt, grafikusként. Ami szintén az egyik álmom volt. 

Amit gyerekként szerettem volna, az megvalósult. Azt csinálom, amit szeretek, kötetlen munkaidőben és jó fizetésért. Ja! És ne felejtsük el, hogy még mindig tanulok egyetemen...

Büszkén jelenthetem, hogy a felvett 41 darab kreditet maradéktalanul teljesítettem és nagyon jó érdemjegyekkel. Ebből kiindulva még itt a BTK Kommunikáció és médiatudomány szakján is remélhetek némi tanulmányi ösztöndíjat. Ha csak pár ezer forint is, én már boldog leszek. Megpályázom még a szociális ösztöndíjat is, hátha. De félek, hogy még így sem leszek eléggé hátrányos helyzetű, ismervén néhány csoporttárs anyagi hátterét. Mondjuk az igazat megvallva már az egyetemi féléves bérlet is hatalmas segítség. Tehát panaszra nincs okom.

Visszatérve az újságírásra. Nagyon jól megy. Napi sok ezer látogató kíváncsi a munkánkra. És mióta felosztottuk egymás között a rovatokat, sokkal könnyebb a munkánk is. Persze még egy kicsit gyakorlatlanok vagyunk és még sokat kell tapasztalnunk. De nagyon jól haladunk afelé, hogy a nyár elejére beindítsuk a nagy durranásnak számító teljesen új kinézetű online napi lapunkat. (Amiről többet nem is árulhatok el.)

Újságíróként az egyik legnehezebb dolog a hírek beszerzése. Sok kis trükköt kell ismerni hozzá és nagyon sok embert. Vannak online források mint például az MTI.hu vagy a különböző hírgyűjtő oldalak, hogy a legnyilvánvalóbbat említsem a Hírgyűjtő.hu. De ez koránt sem elég! Szükség van úgymond belsős emberekre, akiket nagyon nehéz megkörnyékezni. Nekem egyelőre a szegedi Tábla Bíróságon van egy ilyenem, meg a parlamentben egy képviselő. Ez máris hatalmas előre lépés, de még nem elég. A lehető legszélesebb körben kell ismerkedni és nyitottnak lenni mindenre. Példának okáért egy friss ismerősömről kiderült, hogy segédkezett az egyik szegedi bevásárló központ építésében és bizonyítékai vannak arra nézve, hogy statikusan nem állja meg a helyét. De sajnos egyelőre erről sem mondhatok többet.

A lényeg, hogy nem elég azt hinni, hogy sok újságot olvasok és van véleményem, akkor tudok cikkeket írni. Bele kell menni a dolgok mélyébe és jelen lenni. Személyesen megtapasztalni a dolgokat. Nem másodkézből tovább adni. Hatalmas kapcsolati tőkét kell építeni és ápolni azt. Mindez nagyon fárasztó, de rengeteg módon fizetődik ki.

Hogy a grafikára is visszatérjek. Volt nekem egy kis webes vállalkozásom. És most kilátás van új szintre helyezni a munkát. A főnökömnek is van ilyen vállalkozása és nem is kicsi. De ő már annyira nem akar vele foglalkozni. Azt szeretné, ha valaki vinné a vállalkozást, ő meg csak a pénzt szedné be belőle. És rám gondolt, mint megbízott. A jövő héten kell választ adnom. Még egyeztetek pár ismerőssel, akikkel majd együtt szeretnék dolgozni. De igent fogok mondani. Ha tényleg összejönne. Nem aggódnék a jövő miatt. Sem az enyém, sem a család, sem pedig a barátaimé miatt. Mert én sosem felejtem el azokat, akik jók voltak velem, amikor szükségem volt rá. És viszonozom ezt akkor, amikor már megtehetem.

Az első pár munkánkat egyébként már meg is kaptuk. És nagyon is bírhatónak tűnik a tempó. Szóval még így három felé figyelve is, könnyedén haladok előre. Végre úgy érzem, hogy megfelelő szinten tudom pörgetni az agyam.

A szerelmi életem pedig... Tudom, hogy senkit nem érdekel... A lényeg, hogy szerelmes vagyok. De nehezen bízom ismét. És tisztában vagyok azzal, hogy ez hülyeség. De ha valaki titkolja a facebook oldalát a másik előtt az valamiért nem őszinte. Az enyémet az egész világ láthatja.

És külön zavar az, hogy aki miatt elhagytak, azzal folyamatos és felhőtlen a kapcsolattartás. Persze nem szólhatok bele. Csak eldönthetem, hogy kérek-e belőle vagy sem. Egyelőre még nem tudom. Adok esélyt arra, hogy megbeszéljük. Én is követtem el hibákat és neki is van oka nem bízni bennem. De én legalább mindent megteszek annak érdekében, hogy bízhasson, ha akar. Én cserébe csak ugyanezt várom. Velem tényleg mindent meglehetett/meglehet beszélni. Ezt is. Csak könyörgöm beszéljük meg. Az a tiszta.